ADHD - diagnózis után
Sokan, akik ADHD-diagnózist kapnak, hosszú éveken, olykor évtizedeken át úgy éltek, hogy igyekeztek „nem látszani” a nehézségeikkel. A szakirodalom ezt maszkolásnak nevezi. A mindennapok szintjén ez gyakran azt jelentette, hogy leplezték a szétszórtságot, túlkompenzálták a halogatást kampányszerű túlteljesítéssel, és sokszor a végletekig hajszolták magukat, hogy megfeleljenek a környezet – vagy annak érzékelt – elvárásainak. Mindez kívülről működőképesnek tűnhetett, belül azonban gyakran járt együtt fáradtsággal, szorongással, kimerüléssel és egy mélyen belsővé vált megfelelési kényszerrel.
Amikor valaki megkapja a diagnózist, és elkezd más szemmel tekinteni önmagára, gyakran ezzel a hosszú ideje működtetett mintával találja szembe magát. Az első kérdések között sokszor ott van a „hogyan tovább?”, de sokaknál ezzel együtt jelenik meg a megkönnyebbülés is: „akkor most le lehet venni?”
A közös munka során abban tudok segíteni, hogy ezek a korábban jól begyakorolt megküzdési módok fokozatosan alakulhassanak át. Nem hirtelen levetett védelemként, hanem egyre inkább önazonos, belülről építkező működésként. Nem az a cél, hogy valaki „úgy viselkedjen, mint aki nem ADHD-s”, hanem hogy megtalálja azt a ritmust és működési módot, amelyben a saját figyelme, érzékenysége és terhelhetősége is helyet kaphat – lehetőleg nem a túlélés, hanem a működőképesség szintjén.
Ehhez sokat merítek a kognitív viselkedésterápia (CBT) alapjaiból gyakorlatias, hétköznapi módon.
A rutinok, a külső kapaszkodók és a jól időzített kérdések nem veszítenek a szabadságból – épp ellenkezőleg: segítenek megtartani benne. A figyelem pedig nem azon van, hogy „jól működjön”, hanem azon, hogy a saját ritmusában tudjon működni – kevesebb feszültséggel, több önazonossággal.
Ezek miatt sokan már attól is tartanak, hogy felmerüljön bennük: talán gyógyszeres támogatásra lenne szükségük. Ez teljesen érthető. Ezek a félelmek ugyanis gyakran nem is a gyógyszerről szólnak, hanem egy mélyebb kérdésről: mi történik, ha elismerem, hogy nehéz? Hogy nem mindig megy egyedül? Ha szükséges, ebben is tudok segíteni – akár abban, hogy valaki megfelelő szakemberhez jusson, vagy első lépésként csak beszélhessen a gyógyszeres tapasztalatokról egy érintettel.
Együttműködésünkben segítek:
működő emlékeztetők és külső támpontok (külső memória) megtalálásában
az impulzív döntések felismerésében és időbeli késleltetésében
a „minden vagy semmi” típusú gondolkodási csapdák felismerésében
a túlméretezett feladatok lebontásában
a belső önkritikus hang megszelídítésében